A fényügynökök lenyűgöző perspektívájaSzavak nélkül elmesélni valamit, egy egész történetet akár, vagy bemutatni a legfontosabb érzelmek egyikét, mondjuk a fájdalmat. Ki képes erre? Mióta feltalálták a csodakamerát, amely képre varázsolja az emberi szem komponálta látványt, a fényképészek. Az ő múzsájuk a fény, támogatójuk az árny. Mindannyian elköteleződnek egy-egy téma iránt, így válnak divat-, természet-, aktfotóssá, netán fotóriporterré, aki mindig ott van az események sűrűjében…
Papp Noémi kérdezte Eifert János és Imre Tamás fotóművészeket szakmájukról elhívatottságukról.
Ötven éve a pályán
Eifert János fotóművészt fiatal legényként a Honvéd Együttes tánckarába vették fel, 17 évig ropta a színpadon. Öccsétől, aki akkoriban Odesszában tanult, egy Zorkij 4-et kapott ajándékba, hogy folyamatosan örökítse meg a turnékat. Máig fontos az a női körömcipő, amiért ezt a fényképezőgépet adták, hiszen ennek is köszönhetjük a szakma egyik legrangosabb és világhírű fényképészét. Na és persze a tehetségének. Miután elkészültek a ötelező csoportképek, az úti beszámolóhoz elengedhetetlen helyszínrajzok, jöhetett a belső kívánság: portrék, táncmozdulatok vagy a Tisza-parti fűzfák susogása. A kollégák biztatták, hogy pályázzon a képeivel. Az 1968-as első siker ösztönözte arra, hogy komolyan vegye saját exponálásait. „Néhány év után azt vettem észre, hogy már a nemzetközi mezőnyben is számon tartanak, elismernek. Egy első díjat nyert fotóm révén például Lipcsébe utazhattam, és az volt a dolgom egy álló héten át, hogy fotózzak. Nem sokkal később jött a kérés az MTI-től, hogy szegődjek hozzájuk munkatársként, de akkor a táncot még nem akartam feladni, és azt hittem, a kettőt együtt lehet folytatni. 1972-ben vettek fel a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, és be kell vallanom, ahogy sokan mások, tulajdonképpen én is autodidakta módon lettem fotós. Az akkor megjelent interjúhoz szerkesztett képeim közül ma is fontos három-négy. Negyven országban jártam, több könyvem jelent meg, önálló kiállításaimnak se szeri, se száma, tanítványaim is akadtak, akadnak bőven. A statisztika azonban csak olcsó és hivalkodó bársonyruha. Nem ez számít. Sokkal inkább az, hogy a fotográfia a világ megismerésének egy lehetősége, amit a saját gondolataimon és érzéseimen keresztül, a kép nyelvén mutathatok be. Ja, és ezért még fizetnek is. Sokan azt hiszik, hogy az aktfotográfia semmi másról nem szól, csak arról, hogy a csinos lányokat levetkőztessük és bámulhassuk egy objektíven keresztül. Az akt viszont sokkal inkább a test művészi ábrázolása. Ráadásul jól tudom, mit jelent a testnek a mozgás, hogy néha csak egy eszköz kifejezni valamit. Az én fotóimon a mezítelen vállak, keblek, combok nemcsak a szépséget képesek kifejezni, hanem a születést, a szerelmet, de akár a megalázottságot vagy a halált is. A stílusomra mindig jellemző volt, hogy a testábrázolást összekötöm a mozdulatok szépségével. A modelljeim egytől egyig kitűnően táncolnak. Egyébként 72 éves koromra többet dolgozom, mint fiatalon. Nem ez a világ rendje, de egyrészt nem tudom letenni a gépet, másrészt a mindennapok elvárják az aktív munkát és a bevételt, tőlem is. Őszinte leszek, azt kicsit sajnálom, hogy nem tudok írni, mint mondjuk Zola, ha tudnék, a saját korom lenyomatát másképp is az utókorra hagynám.”
A fény a legfontosabb
Imre Tamás természetfotósnak mondhatni könnyű dolga volt, beleszületett a fotózásba. Nagybátyja, keresztapja, édesapja és a testvére is szenvedélyesen örökítette meg a pillanatokat. Ebben nőtt fel, azt tanulta meg, hogy képeken keresztül is ki lehet fejezni az érzéseket. Az első gépét, egy Praktikát, tízévesen örökölte édesapjától, és sokáig a tájat kapta lencsevégre. Később a hegyi kirándulások adták a témát, amit nagynénje ösztönzésére a nagycsaládnak is mindig levetített. Ma már a szakma elismert mestere, a Természetfotó Magazin főszerkesztője, a sok elismerés közül az EFIAP diploma (rangos nemzetközi kitüntetés) büszke tulajdonosa.
„Hogyan lettem természetfotós? A család rajongása a növények, állatok iránt, a sok túrázás a hegyekben, itthon és külföldön egyaránt, mind mind hozzájárult. Ma is, kint a terepen, az állatok, a természet hangjai között találok rá fiatalkori önmagamra. Mi szükséges egy jó képhez? Nem egy dolog, az biztos. A legfontosabb a természet feltétlen tisztelete, második a felszerelés hibátlan használata, s a harmadik a kitartás. A legnagyobb hiba, amit a kezdők elkövetnek, hogy bevásárolnak a milliós felszerelésekből, és felkészülés nélkül, tudatlanul vágnak neki a vadonnak. Koncepció nélkül sosincs izgalmas kép. Az, aki azt állítja, csak elkapta a pillanatot, jobbára nem mond igazat. Én már az előtt kitalálom a képet, amit el fogok készíteni, még mielőtt megtörtént volna. A fényből élünk, nem mindegy, milyen erős, hogyan esik az arcra, a tájra vagy egy madár szárnyára. Sokszor megkérdezik, melyik a legjobb sztorim, vagy mit éltem meg kudarcnak. 2010-ben a kenyai Masai Mara vadrezervátumban voltunk. Projektünk elsősorban a Mara folyón átkelő hatalmas gnú csapatok megörökítésére lett kitalálva, de a patások a soknapos várakozás ellenére sem mertek átjönni. Naponta 16 órát vártunk, hajnaltól naplemente utánig. Velünk szemben több mint 150 000 gnú, zebra, gazella toporgott. Több alkalommal megindultak, de mindig abbamaradt az átkelés a sok éhes krokodil miatt, amely a folyóban cirkált prédára várva. Életem leghosszabb és egyben legizgalmasabb napjai voltak. Fotós szempontból kudarcnak éltem meg, egyúttal a legnagyobb csalódásként. De ilyen a természet, nem lehet vezényelni neki. A fotó, amelyet kiválasztottam, egy másik történet. Ez hozta el nekem a nemzetközi sikert, 2008–09-ben 17 nagyon rangos pályázaton nyertem vele. A légi harcost azonban másért is szeretem. A tengeri sast annyira büszke tekintéllyel mutatja be, hogy nemcsak fényképezni volt csodálatos, hanem megélni az élmény pillanatát is.”
Irta Papp Noémi Családi Lap
Ötven éve a pályán
Eifert János fotóművészt fiatal legényként a Honvéd Együttes tánckarába vették fel, 17 évig ropta a színpadon. Öccsétől, aki akkoriban Odesszában tanult, egy Zorkij 4-et kapott ajándékba, hogy folyamatosan örökítse meg a turnékat. Máig fontos az a női körömcipő, amiért ezt a fényképezőgépet adták, hiszen ennek is köszönhetjük a szakma egyik legrangosabb és világhírű fényképészét. Na és persze a tehetségének. Miután elkészültek a ötelező csoportképek, az úti beszámolóhoz elengedhetetlen helyszínrajzok, jöhetett a belső kívánság: portrék, táncmozdulatok vagy a Tisza-parti fűzfák susogása. A kollégák biztatták, hogy pályázzon a képeivel. Az 1968-as első siker ösztönözte arra, hogy komolyan vegye saját exponálásait. „Néhány év után azt vettem észre, hogy már a nemzetközi mezőnyben is számon tartanak, elismernek. Egy első díjat nyert fotóm révén például Lipcsébe utazhattam, és az volt a dolgom egy álló héten át, hogy fotózzak. Nem sokkal később jött a kérés az MTI-től, hogy szegődjek hozzájuk munkatársként, de akkor a táncot még nem akartam feladni, és azt hittem, a kettőt együtt lehet folytatni. 1972-ben vettek fel a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, és be kell vallanom, ahogy sokan mások, tulajdonképpen én is autodidakta módon lettem fotós. Az akkor megjelent interjúhoz szerkesztett képeim közül ma is fontos három-négy. Negyven országban jártam, több könyvem jelent meg, önálló kiállításaimnak se szeri, se száma, tanítványaim is akadtak, akadnak bőven. A statisztika azonban csak olcsó és hivalkodó bársonyruha. Nem ez számít. Sokkal inkább az, hogy a fotográfia a világ megismerésének egy lehetősége, amit a saját gondolataimon és érzéseimen keresztül, a kép nyelvén mutathatok be. Ja, és ezért még fizetnek is. Sokan azt hiszik, hogy az aktfotográfia semmi másról nem szól, csak arról, hogy a csinos lányokat levetkőztessük és bámulhassuk egy objektíven keresztül. Az akt viszont sokkal inkább a test művészi ábrázolása. Ráadásul jól tudom, mit jelent a testnek a mozgás, hogy néha csak egy eszköz kifejezni valamit. Az én fotóimon a mezítelen vállak, keblek, combok nemcsak a szépséget képesek kifejezni, hanem a születést, a szerelmet, de akár a megalázottságot vagy a halált is. A stílusomra mindig jellemző volt, hogy a testábrázolást összekötöm a mozdulatok szépségével. A modelljeim egytől egyig kitűnően táncolnak. Egyébként 72 éves koromra többet dolgozom, mint fiatalon. Nem ez a világ rendje, de egyrészt nem tudom letenni a gépet, másrészt a mindennapok elvárják az aktív munkát és a bevételt, tőlem is. Őszinte leszek, azt kicsit sajnálom, hogy nem tudok írni, mint mondjuk Zola, ha tudnék, a saját korom lenyomatát másképp is az utókorra hagynám.”
A fény a legfontosabb
Imre Tamás természetfotósnak mondhatni könnyű dolga volt, beleszületett a fotózásba. Nagybátyja, keresztapja, édesapja és a testvére is szenvedélyesen örökítette meg a pillanatokat. Ebben nőtt fel, azt tanulta meg, hogy képeken keresztül is ki lehet fejezni az érzéseket. Az első gépét, egy Praktikát, tízévesen örökölte édesapjától, és sokáig a tájat kapta lencsevégre. Később a hegyi kirándulások adták a témát, amit nagynénje ösztönzésére a nagycsaládnak is mindig levetített. Ma már a szakma elismert mestere, a Természetfotó Magazin főszerkesztője, a sok elismerés közül az EFIAP diploma (rangos nemzetközi kitüntetés) büszke tulajdonosa.
„Hogyan lettem természetfotós? A család rajongása a növények, állatok iránt, a sok túrázás a hegyekben, itthon és külföldön egyaránt, mind mind hozzájárult. Ma is, kint a terepen, az állatok, a természet hangjai között találok rá fiatalkori önmagamra. Mi szükséges egy jó képhez? Nem egy dolog, az biztos. A legfontosabb a természet feltétlen tisztelete, második a felszerelés hibátlan használata, s a harmadik a kitartás. A legnagyobb hiba, amit a kezdők elkövetnek, hogy bevásárolnak a milliós felszerelésekből, és felkészülés nélkül, tudatlanul vágnak neki a vadonnak. Koncepció nélkül sosincs izgalmas kép. Az, aki azt állítja, csak elkapta a pillanatot, jobbára nem mond igazat. Én már az előtt kitalálom a képet, amit el fogok készíteni, még mielőtt megtörtént volna. A fényből élünk, nem mindegy, milyen erős, hogyan esik az arcra, a tájra vagy egy madár szárnyára. Sokszor megkérdezik, melyik a legjobb sztorim, vagy mit éltem meg kudarcnak. 2010-ben a kenyai Masai Mara vadrezervátumban voltunk. Projektünk elsősorban a Mara folyón átkelő hatalmas gnú csapatok megörökítésére lett kitalálva, de a patások a soknapos várakozás ellenére sem mertek átjönni. Naponta 16 órát vártunk, hajnaltól naplemente utánig. Velünk szemben több mint 150 000 gnú, zebra, gazella toporgott. Több alkalommal megindultak, de mindig abbamaradt az átkelés a sok éhes krokodil miatt, amely a folyóban cirkált prédára várva. Életem leghosszabb és egyben legizgalmasabb napjai voltak. Fotós szempontból kudarcnak éltem meg, egyúttal a legnagyobb csalódásként. De ilyen a természet, nem lehet vezényelni neki. A fotó, amelyet kiválasztottam, egy másik történet. Ez hozta el nekem a nemzetközi sikert, 2008–09-ben 17 nagyon rangos pályázaton nyertem vele. A légi harcost azonban másért is szeretem. A tengeri sast annyira büszke tekintéllyel mutatja be, hogy nemcsak fényképezni volt csodálatos, hanem megélni az élmény pillanatát is.”
Irta Papp Noémi Családi Lap
