Nemzeti Táncszínházban Boldvai Balázs: Plein Airt – Nemzeti Táncszínház (1014 Budapest I., Színház u. 1-3.), Kerengő Galéria, Budapest, 2010. január 14–31.

"Három éve fényképezek digitális eszközökkel, és közben tanulmányoztam az archaikus technikákat. Az általam összeállított anyag látszólag „festmény” hatású, bár a fotográfia eszközével készült. Ezt a festői hatást erősíti az a sajátos technika, ahogy képeim készítem, de mai gondolatokat, érzéseket fejezek ki általuk. Olyan eszközöket használok, mint a „svenkelés”, a bemozdulásos életlenség, játék az objektív élesség állításával. A képek sejtelmesek, elmosódottak, sokszor inkább emlékeztetnek a festészetre, mint a fotográfiára. A hatást fokozza továbbá, hogy a képek rendhagyó módon, nagyméretű festővászonra készültek, vakkeretre feszítve. Mivel az impresszionizmus képi és színvilága, ábrázolásmódja közel áll hozzám, született a Plein airt cím, amely egyfajta játék a festészetből ismert plein air és az art összeboronálásából. Magaménak érzem Manet gondolatát, miszerint "azt festem, amit látok, s nem pedig azt amit mások látni akarnak."

"Továbbra is ég bennem a szenvedély újabb és újabb technikák és kreatív megoldások kipróbálására, bemutatására."
(Boldvai Balázs)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A modernkor új látásmódja, az objektív által meghatározott fotó-látás társadalmi jellegű.
A látszólag automatikus képalkotás minden más képnél hitelesebbé teszi a fotókat, de a fényképezés valójában nem mechanikus művelet.
Akármilyen tökéletesen exponált, éles képet állít is elő egy automatikus fényképezőgép, nem tud különbséget tenni a közhelyes és gondolathordozó kép között.
Erre a megkülönböztetésre csak a fényképezőgép mögött álló művész képes. Bár a fénykép korlátozza a művészt, hiszen nem látomásokat, hanem a létező világot örökíti meg, de a jó művésznek hatalmas mozgástere van – e korlátokon belül.
A képzelőerő elszabadulhat a puszta látványtól, mint ezt Balázs esetében látjuk.
Itt a szakmai tudás, amely elengedhetetlen a kívánt hatások elérésére, párosul egy művészi szárnyalással.
A fotóművészet fejlődésére, így Balázsra is közvetlen hatással voltak és vannak a fotótechnikai találmányok és új technológiák (amik szemünk előtt változnak napról-napra), de más művészeti ágak kifejező eszközei és stílusirányzatok változásai is.
Mint tudjuk, a XX. század első harmadában egyik uralkodó stílusirányzat az un. festőies v. festészetet utánzó fényképkészítés volt. Ennek számos technológiája ismert, amelyeket nemes-eljárások néven tartanak számon a szakkönyvek.

Balázs ezt a fotófestészetet alkalmazza újra alkotásaiban, nem csak azért, mert e lágy rajz megszépíti a valóságot, álomszerűvé teszi a látványt, átváltoztatja a valóságot, hanem azért is, mert elődjének vallja Balogh Rudolfot, aki mint a többi magyar alkotó, mindig lépést tartott a stílusirányzatok változásaival és eközben kialakított egy egészen sajátos látásmódot, amelyet a nemzetközi szakirodalom nevezett el magyaros stílusnak.
Jellemzői: a rendkívül gazdag szürke tónusárnyalat, ellenfényben fényképezés, magyar tájak. Ezeket a formajegyeket megtaláljuk az itt látható fotókon is.
A fotó, mint dokumentáció Balázs képein átértékelődik egy konstruált, érzelmekkel telített látvánnyá. Itt a fénykép általi azonosítás lehetőségét számolta fel. Az elmozdult felvételek elrejtik a személyiséget. A láthatótól különböző világban érzékelteti a személy identitását, de csak kizárólag sajátos fotográfiai eszközökkel, amelyek a fényképezést megkülönböztetik a többi művészeti ágtól; nem manipulál, hanem tudatosan használja a saját fotós kifejezéseit.

Megemlíteném itt Baranyai Andrást, Hajas Tibort és a korai Birkás Ákos fényképeit, de folytathatnám még a sort számos művésszel, akik szintén felszámolják az azonosítást, és ellene dolgoznak a dokumentációnak.
Balázs mozgást érzékeltető képeinél eszembe jutott még Miroslav Tichy, akinek munkásságát nemrég ismertem meg a Pompidou központban rendezett életmű kiállításán.
Az idős cseh mester saját maga építette fényképezőgépeket használ, tudatosan vállalva a homályos, bemozdult képeket.
Egy kisvárosban élte le egész életét. Úgy, hogy csak a körülötte élő nőket fényképezte és fényképezi ma is mániákusan.
Elementárisan hatott a több ezer kisméretű kép. Nem volt unalmas.

Nem csak Ny-Európa, hanem mi magyarok is élen jártunk, és járunk a művészi fényképezés területén. Ha visszatekintünk a kezdetekre, már 1840-ben lefordították magyarra Daguerre ’39-ben megjelent könyvét a dagerrotípia készítéséről. 1841-ben megnyílt az első fényképészeti műterem Pesten. A fényképezőgépek továbbfejlesztésében is voltak magyar sikerek, gondoljunk itt Petzval Józsefre.
1902-től szerepelnek a fotósok rendszeresen a művészeti életben. Ekkor volt az 1. Orsz. Művészeti Fénykép kiállítás, majd azt követték nemzetközi tárlatok is. Az egyik legkiemelkedőbb volt közülük 1937-ben a Vigadó összes termeiben Daguerre emlékére rendezett. Amelyen 5 világrész fotósai vettek részt, és lehetne folytatni még a történetet.
Egy ilyen örökséggel a hátunk mögött, nem csoda, hogy kiváló fotósaink megtalálhatók a világ nagy múzeumaiban. S kívánom Balázsnak, hogy ezt az utat folytatva, amit itt láthatunk, az ő munkái is méltó elismerésre találjanak.

Lovas Ilona
(Elhangzott a kiállítás megnyitón)